 című ikonikus festményét, a kritikusok az egyik legjobb alkotásaként értékelték, és hamar népszerűvé vált.){kind=link}
Amikor Frederic Leighton brit festőművész 1895-ben a londoni Királyi Művészeti Akadémián kiállította Flaming June (Lángoló június) című ikonikus festményét, a kritikusok az egyik legjobb alkotásaként értékelték, és hamar népszerűvé vált. Most, csaknem 130 évvel később, a Washington Post, a Wall Street Journal, az Airmail és az NBC New York nemrégiben megjelent írásaiban is dicséretet és figyelmet vált ki.
A The Met jelenlegi installációja, amelyet a Puerto Ricó-i Museo de Arte de Ponce 2024 januárjáig kölcsönöz, mivel galériáit a 2020-as pusztító földrengések miatt bezárták, elképesztő visszatérést jelent a festészet számára, amely a huszadik század nagy részében háttérbe szorult, mivel más művészeti stílusok domináltak. Miért nyűgöz le minket annyira a Lángoló Június? Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a képet és annak történetét, megérthetjük a mű mágnesességét.
Leighton nemzedékének egyik legünnepeltebb brit festője volt. Büszke tradicionalista, de ugyanakkor temperamentumos és független gondolkodású, drámai érzékkel képviselte a szépség és a kifinomultság időtálló eszményeit. A művész stílusa jól illeszkedett a brit kulturális elit ízléséhez; 1878-ban, amikor Leighton még csak negyvenes éveiben járt, a Royal Academy of Arts, Nagy-Britannia első számú művészeti intézményének elnöke lett. Híresen urbánus és művelt, honfitársai csodálták és irigyelték, és „Jupiter Olympusnak” becézték, ami tükrözi a művészvilágban betöltött magas rangját és a görög és római ókor iránti szenvedélyét.
Az 1890-es évekre Leightonnak már komoly hírneve volt, és bevált stratégiával rendelkezett az elismert művek létrehozására. Specialitása az allegorikus vagy mitológiai alakban megjelenő nők ábrázolása volt, akiknek erotikus vonzerejét az elegáns pompa fegyelmezte. Ezek a témák kiindulópontot nyújtottak Leighton tehetségének a pompás színekhez, az összetett pózokhoz és a kavargó drapériákhoz való megmutatkozásához. A Lángoló júniusban tökéletesen végrehajtotta stratégiájának összetevőit.
A festmény témája egyszerű: egy alvó nő. Leighton a motívum hosszú történetét – konkrétan Michelangelo Éjszaka című szobrát – és a szépséggel, érzékiséggel, nyugalommal és sebezhetőséggel kapcsolatos asszociációkat használta fel. A festmény címének ismerete nélkül is sejthetjük az évszakot. A vízre süt a nap, és a falon túlra kukucskál az oleander, amely májusban és júniusban virágzik a legbőségesebben. Az aranyszínű napellenző által nyújtott árnyék ellenére a nő arca és füle kipirult. Félig áttetsző takaróba öltözve, nem tudván, hogy figyelik, Leighton alvó nője hívja a néző tekintetét. Ez a meghívás az a lényeges elem, amely magára vonzza és megtartja a figyelmünket – egy gyönyörű test egyszerű szemlélésének lehetősége.
A művész úgy tervezte meg portréját, hogy az kiemelkedjen a Királyi Akadémia számos műve közül. Monumentális alakot tervezett, amely majdnem kitölti a négy láb magas vásznat, amelyet egy látványos, az ő tervei szerint készült aranykeret erősít. (A jelenlegi keret az elveszett eredeti reprodukciója.) Kompozíciójának olvashatóságát és harmóniáját úgy biztosította, hogy elemi geometriai formákra alapozta – kör, az alak alapformája, egy négyzetben, a vászon alakjában. Az alapstruktúra megismétlődik a képi részletekben: a nő drapériája megismétli végtagjainak íveit, a pad vonalai pedig a vászon széleit idézik. A festmény legszembetűnőbb és legemlékezetesebb vonása az, amit Leighton utoljára vett figyelembe: a ragyogó narancssárga ruha. A ruha árnyalata kiegészíti a modell haját és a drapériákat, az együttes együttesen hat az élénk színek iránti ösztönös vonzalmunkra.
Leighton azt állította, hogy a női körkörös póz egy fáradt modelltől származik a stúdiójában, de ezt a pózt senki sem tudta sokáig tartani, még kedvenc profi modelljei, Dorothy Dene és Mary Lloyd sem. (Mindketten ülhettek a Lángoló Júniusnak.) Leighton a bonyolult pózok ábrázolásának képességét fitogtatva olyan elrendezést koreografált, amely csak a vásznon létezhetett. A nő magába gömbölyödik, végtagjait egymásba hajtva és egymásba hajlítva. A spirális hatás elérése érdekében Leighton manipulálta a figura arányait, leginkább a nő megnyúlt combját, és a nőnek a kontormisztikus hajlékonyságot adta. A festői bűvészmutatvánnyal meg akart lepni és meg akart győzni: egy áttetsző, tapadós szöveten keresztül látható testet, az anatómiát és a húst olyan finom ecsetkezeléssel ábrázolta, hogy az illúzió elfogadására csábított minket.
Leighton a színek és a formák hangsúlyozása a Flaming June-t az esztéticizmushoz sorolja, ahhoz a mozgalomhoz, amely azt az elképzelést hirdette, hogy egy műalkotás kizárólag a harmóniával és a szépséggel foglalkozhat, és nem kell narratívát vagy mélyebb jelentést közvetítenie. Leighton annyira bízott koncepciója erejében, hogy azt nagyrészt történet vagy szimbolikus díszítések nélkül mutatta be. A jelenetnek szinte nincs implikált cselekménye és kevés kelléke; bár a díszlet és a nő ruhája az ókori Görögországot és Rómát idézi, egyetlen részlet sem jelöl konkrét időt vagy helyet. Ehelyett a művész képzeletének birodalmában vagyunk.
A Lángoló Június 1895-ben diadalmaskodott a kiállításon, de a napfényben töltött pillanata rövid volt. Leighton halála a következő évben egy korszak végét jelentette. Ahogy az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és az absztrakció egyre nagyobb teret nyert Európában és az Egyesült Államokban, az általa javasolt művészi elképzelést számos kurátor, tudós és kritikus elavultnak és szentimentálisnak tekintette. A Lángoló június felszínesnek és szürkének tűnt, olyan érzékenységet idézett meg, amely már nem volt igaz; a festmény a feledés homályába merült. Nem tudjuk, hol volt 1930-tól 1962-ig, amikor eredeti kerete nélkül újra felbukkant a műtárgypiacon. A festményt 1963-ban Luis A. Ferré vásárolta meg Jeremy Maas londoni kereskedőtől 2000 fontért, azaz körülbelül 5600 dollárért. Összehasonlításképpen, Cézanne Fürdőzők című festménye, amely most a Metben található, ugyanebben az évben 105 000 dollárért kelt el.
Ferré, aki az 1950-es években alapította a Museo de Arte de Ponce-t, hogy Puerto Rico művészeti kultúráját ünnepelje és gazdagítsa, rejtett gyöngyszemeket keresett a múzeum gyűjteményének bővítéséhez. Becslése, miszerint a Lángoló Június ki fogja állni az idő próbáját, az elmúlt évtizedekben beigazolódott. Ahogy az ízlés változott és szélesedett, a figurális ábrázolás és a hagyományos festészeti stílusok ismét komoly vállalkozássá váltak. A pazar és idealizált szépség képei mindenütt jelen vannak. Ezzel a változással a Lángoló június ismét felemelkedett: a festmény a Museo de Art de Ponce kedvelt központi darabja és nagykövete, és világszerte csodálják. Bár a Lángoló Június vonzerejének alapvető feltételei ugyanazok, mint 1895-ben voltak, a festmény közönsége és a rá adott válaszok köre ma szélesebb és változatosabb, mint ahogyan azt Leighton valaha is elképzelhette.